Mi nem szeretünk önként és ingyen dolgozni… pedig adni jó

Written by ildikoS. Posted in Melegen ajánlom, Napló magamnak

charity2Így karácsony táján divatba jön adakozni, segíteni, önkénteskedni, ajándékozni. Nálunk. Mert vannak a világnak olyan pontjai, ahol az önkéntes munka, a rászorulók ingyen, jó szívből való segítése nem kampányprogram, hanem folyamatosan jelen van az emberek életében.

Életem jelentős részét Skóciában töltöm, ahol nap mint nap belebotlani persellyel jó célra pénzt gyűjtő emberekebe – nagyon fiatalokba és nagyon öregekbe is. Mert a segítőkészség nincs életkorhoz kötve. A múltkor a Tescóban még táncra is perdült a nem éppen nádszálvékony menedzserlány, hogy többen felfigyeljenek rájuk. És nem, nem érezte cikinek. Mert a segítőkészség nincs kilókhoz kötve sem. De nagy hagyománya van a jótékonysági boltoknak, az úgynevezett charity shopoknak is, ahol a befolyt bevételt mindig egy konkrét szervezet számlájára fizetik be, legyen az orvosi kutatás, gyermekvédelem vagy állatmenhely. A jótékony célok tárháza gyakorlatilag kimeríthetetlen.

És nálunk? Pont most olvastam egy felmérést, miszerint bár a karitatív tevékenység számos előnnyel jár mind az önkéntes, mind pedig a társadalom számára, Magyarország sajnos ebben a tekintetben nem éri el az európai átlagot. Miért fontos az önkénteskedés és milyen tevékenységben vesznek legszívesebben részt a magyarok? Ezt gyűjtötte össze abból az alkalomból a felmérés, hogy ma van az önkéntesség világnapja.

Az önkéntes munka előnyeit hosszan lehetne sorolni: fejleszti az egyén szociális készségét és kompetenciáit, sokoldalú tapasztalatot nyújt, segíti a társadalmi szolidaritást, és megismerteti az önkéntessel a rászorulók problémáit.

charityMindezek ellenére az önkéntességről egy 2011-ben végzett kutatásból az derül ki, hogy hazánkban mindössze a felnőtt lakosság 28 százaléka végez önkéntes munkát, amely lemarad az európait átlagtól (34%). A felmérés alapján a nők fogékonyabbak az ellenszolgáltatás nélküli munkára (29,1%, férfiak: 27,6%), illetve az iskolázottsági szint növekedésével fokozódik az önkéntességi hajlam is (alapfokú végzettség: 23%, a középfokú: 29,7%, diplomások 31,6%). Az életkor is számít, a legaktívabb korcsoportnak a 60−64 éves korosztály tekinthető, amelynek 37,6 százaléka segít a rászorulókon, ami leginkább annak tudható be, hogy a nyugdíjba vonult népesség szeretne továbbra is hasznos tevékenységet végezni.

Pedig egy társadalom megítélése nagyban függ attól, hogy tagjai milyen mértékben vállalnak önkéntes munkát, mennyire hajlandóak ellenszolgáltatás nélkül hozzájárulni embertársaik jobb, teljesebb életéhez. Magyarországon jellemző, hogy az önkéntesek csak alkalmanként vállalnak társadalmi munkát, nem végeznek rendszeresen karitatív tevékenységet, nem kötődnek egy bizonyos karitatív tevékenységhez.

A kutatási adatokhoz hozzátenném, hogy sokan arra hivatkoznak, hogy azért nem segítenek, mert nem tudják, hogy az adományuk valóban azokhoz kerül-e, akik valóban rászorulnak, vagy ehelyett budai luxusvillákban élő alapítványi elnökök kalácskájára kerül vaj a pénzükből. (Egy ilyen eset nem is olyan régen került a lapok címoldalára.) Nos, az önkéntes munka hatalmas előnye, hogy a segítség valóban és ellenőrizhetően oda érkezik, ahol szükség van rá. És az is fontos, hogy ne az alapján a néhány eset alapján formáljunk általános véleményt, ahol a befolyt pénzt az alapítvány vezetői saját luxusukra költik. Az alapítványok többsége becsületesen, átláthatóan, valóban kitűzött céljaik megvalósítására tevékenykedik.

És nem mehetek el szó nélkül a facebookos „segítség” mellett sem. Amikor segítségkérő posztokat osztanak meg az emberek anélkül, hogy ezen kívül bármilyen érdemi lépést tennének az ügyben. Egy katt a megosztás gombra, ma is segítettem valamit, vállveregetés, mai jó cselekedet letudva. Ha te is közéjük tartozol, csak szólok: NEM tettél semmit, sőt amit tettél, rosszabb, mintha semmit nem csináltál volna. A lelkiismeret ugyanis nagy úr, és az ilyen pótcselekvésekkel való elhallgattatása csak arra jó, hogy elégedetten hátradőlj a fotelban. Pedig – még egyszer mondom – NEM. TETTÉL. SEMMIT.

Nem akarok bezzegelni, de… mégis, mert megérdemlik. A lányaim szívesen és örömmel segítenek, ha azt látják, hogy valakinek szüksége van rá, legyen az önkéntes munka vagy egy beteg kisgyerek életének nagy álma. Egyikük rendszeresen – na jó, vizsgaidőszakban nem annyira rendszeresen – jár be egy gyerekeket segítő telefonos lelkisegély-szolgálathoz. Ő a legdrágábbat adja ajándékba: az idejét és az odafigyelését. De mindketten folyamatosan bombáznak segítő és ajándékozási akciók linkjeivel is „anya, ugye segítünk?” kísérőszöveggel – és nem csak az adventi áhítat idején. Ahogy még az elején egyikük megfogalmazta egy ajándékozós eset kapcsán: „Anya, tudod, azért KELL segítenünk, mert ezek a nagyon beteg gyerekek csupa olyan dolgot kívánnak, amikor életünkben egyetlen egyszer kívánhatnak, ami nekünk természetes: laptopot, telefont, utazást.” Erről még soha nem beszéltem, hiszen nem vagyunk az a fajta, akik ha összeállítanak egy mikuláscsomagot egy szabolcsi kisgyereknek, akkor azt menten kiposztolják a Facebookra. Még soha, sehol nem írtam le nyilvánosan, hogy erőnkhöz képest rendszeresen segítünk. De most először – és valószínűleg utoljára – leírom, mert igen, azt hiszem, valamit jól csináltunk a gyerekeink körül.

És végül néhány link – ha te is úgy gondolod, hogy segíteni szeretnél.

Egy alapítvány, ami közös szívügyünk a lányokkal:

Csodalámpa Alapítvány

Ez pedig egy akció karácsony előtt, ahol nagyon kicsivel is nagy örömet tudsz szerezni:

Add tovább!

De vannak sokan, akik örülnek a segítségnek. Szeretetnek, odafigyelésnek, időnek, ajándéknak, pénznek. Nem nehéz őket megtalálni.

KÖVESD A NŐBLOGOT A FACEBOOKON IS!

További érdekes írásokat találhatsz gyerekneveléssel, családdal foglalkozó oldalunkon, az Anyavilágon.

Kulcsszavak:, ,

-- Hirdetés -- -- --

Nekem is van mondanivalóm

*