Elcserélt gyerekek, visszacserélt életek

Written by ildikoS. Posted in Gyerekem, gyereked, Innen nézve

elcserélt-újszülöttek-300x226Tegnap érdekes hírt olvastam a Lánchíd Rádió oldalán. Érdekes hírt, de nem mondhatnám, hogy túlságosan ritka hírt. Az Interfax hírügynökség hétfői jelentése szerint Cseljabinszkban most derült ki, hogy tizenkét évvel ezelőtt összecseréltek két újszülöttet, és azóta a két kislányt mindkét családban sajátjukként nevelik.

Azaz csak nevelték, az egyik családban ugyanis a szülők válnak, az apának pedig nem akaródzott tartásdíjat fizetni. Arra hivatkozott, hogy gyanús, hogy a gyerek nem is az övé, ezért DNS-vizsgálatot kért – és valóban, nem az apák szokásos kibúvójáról volt szó, hiszen a kislány tényleg nem az övé. Azt nem tudom, hogyan merült fel, hogy nem a jóval gyakoribb forgatókönyv – azaz a félrelépés – a helyzet kulcsa, mindenesetre a két kislányt visszacserélték, így most már mindkettőjüket vér szerinti szüleik nevelik eztán.

Az ilyen hírek mindig az újságok címoldalára kerülnek világszerte, pedig nem is annyira ritka eset az újszülöttek összecserélése a kórházban, mint amennyiről tudomást szerzünk. Olvastam egyszer egy statisztikát, miszerint naponta − igen, jól hallottátok, naponta − 12 gyereket cserélnek össze valahol a világon. Összeszedtem nektek néhányat az elmúlt évek hasonló történeteiből.

De mielőtt a valós történeteket kezdeném sorolni, indítsuk a sort egy fikcióval. Ez év nyarán az amerikai tinik kedvence volt a „Switched at Birth” (Elcserélt újszülöttek) című − amúgy meglehetősen sablonos és középszerű − sorozat, aminek szintén az az alapgondolata, hogy két csecsemő tévedésből nem a saját szüleihez kerül. Egyikük egy gazdag családban nevelkedik, míg a másikuk egy városszéli szegénynegyedben tengeti életét fodrász anyjával. Amolyan modern koldus és királyfi módjára. Aztán eljön az életükben az a pont, ahol találkoznak, és itt kezdődnek a bonyodalmak.

De térjünk vissza a valóságos élet talajára. Öt évvel ezelőtt, születésük után 29 évvel derült ki például, hogy egy kolumbiai kórházban is összecseréltek két kisfiút. A történet további pikantériája volt, hogy még annak idején az egyik család az újszülött körülmetélését kérte. A kórházból hazaérkezve észlelték ugyan, hogy az orvosok nem végezték el a műtétet, azt azonban nem vették észre, hogy a kisfiú azért nincs körülmetélve, mert nem is a saját gyereküket adták velük haza a kórházból. Az eset akkor kártérítési perrel végződött arra hivatkozva, hogy mindkét szülőpárt jóvátehetetlen erkölcsi kár érte.

Tíz hónaposak voltak a csecsemők akkor, amikor 2007-ben fény derült arra, hogy egy csehországi kórházban is összecseréltek két újszülöttet Trebicben. „A lányom teljesen egyértelműen hasonlít rám. Nincs szükségem DNS-tesztre ahhoz, hogy tudjam, ő az én gyerekem” − mondta az egyik apuka a cseh rádiónak. „Természetesen örülünk, hogy tisztázódott a helyzet, ugyanakkor szörnyen érezzük magunkat a csere miatt” − tette hozzá. A végkifejletre nem emlékszem, csak arra, hogy amíg főoldalas hír volt az eset, a szülők még nem tudtak dönteni arról, hogyan oldják meg a helyzetet úgy, hogy a történet egyik szereplője se sérüljön túlságosan lelkileg.

Egy malajziai házaspárnak 30 évet kellett várnia, hogy visszakapják elcserélt fiukat. Ez esetben az vezetett el a nagy találkozáshoz, hogy a fiú lánytestvére egy szupermarketben szólította meg Zulhaidit, mert úgy találta, hogy annyira hasonlítanak egymásra, hogy az nem lehet a véletlen műve.

Két évvel a fenti két eset után az oroszországi Mcenszkben is rá kellett döbbennie a csecsenZarema Tajszumovának, hogy kétéves fia nem a sajátja. Nagyobbik fia, a négyéves Danyiil a fiókban kotorászva rátalált öccse kórházi karkötőjére. Zarema akkor nézte meg először jobban a feliratot, és megdöbbenve vette észre, hogy azon nem az ő neve van feltüntetve anyaként. Azonnal felkereste a másik anyát (hogy honnan tudta, kit kell keresnie, az rejtély), aki viszont becsapta az orra előtt az ajtót. Végül a bíróság kötelezte az anyákat a gyerekek visszacserélésére azzal az indokkal, hogy mindkét kisfiúnak joga van a vér szerinti szüleivel felnőni.

Brazíliában tavaly nyáron talált egymásra két elcserélt gyerek valódi szüleivel – pontosan 25 évvel az után, hogy világra jöttek. A lavinát az egyik fiú indította, mert gyanús volt neki, hogy egyáltalán nem hasonlít négy lánytestvérére. Alipandri ugyanis szőke hajú és kék szemű, a család összes többi gyereke viszont barna hajú és kreol bőrű. Végül kiderült a negyedszázaddal korábbi csere. Ebben az esetben a szereplők úgy döntöttek, hogy a két család eztán együtt él és dolgozik egy farmon, mert a fiatalemberek együtt akartak lakni vér szerinti szüleikkel, de arról a családról sem akartak lemondani, melyben felnőttek.

De ne gondoljuk, hogy ilyesmi csak tőlünk távol, a világ más pontjain fordulhat elő. Első történetünk 1966-ban kezdődött, amikor egy kis településről, Átányból, méghozzá annak is azonos részéről, Mákosról két asszony került be az egri kórház szülészetére. Ráadásul a két anya vezetékneve is azonos volt: Suha. Mindössze ennyi került a babák csuklópántjára, és Mörfi itt is dolgozott keményen: ami összecserélődhet, az össze is cserélődik. Egyik Suha családhoz sem az az újszülött került, akinek kellett volna. Négy év múlva bizonyosodott be, hogy igaza van az egyik Suhánénak, amikor úgy érzi, hogy nem a vér szerinti fiát neveli. Újabb öt (!) évet vett igénybe az összekuszálódott szálak kibogozása, így László és Zoltán 9 évesek voltak, amikor visszakerültek édes szüleikhez.

A debreceni Kenézy Gyula Kórházból 2005-ben a szülők tévedésből „rossz” gyereket vittek haza. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy kislány helyett kisfiú került hozzájuk, így csak az első pelenkacseréig kellett várni, hogy rájöjjenek, valami nagyon nincs rendben. Hogy a másik család mikor eszmélt, arról nem szólnak a hírek, az újszülötteket mindenesetre villámgyorsan visszacserélték.

Szintén ugyanebben az évben a jászberényi Erzsébet Kórházban is megesett a fentihez kísértetiesen hasonló történet. A szülők alig várták, hogy hazaérjenek a kislányukkal – már legalábbis azzal az újszülöttel, akit kislányuknak hittek. Még jóformán be sem húzták maguk mögött az ajtót, amikor megcsörrent a telefon, hogy azonnal induljanak vissza a kórházba, mert tévedésből egy hasonló hangzású vezetéknevű kisfiút adtak ki nekik. A csere itt is gyorsan lezajlott.

A fentiekből látszik, hogy a) az újszülöttek elcserélése nem annyira ritka, a széles nyilvánosságra került esetek nyilván csak a jéghegy csúcsát jelentik, b) a helyzetnek alapvetően kétféle megoldása lehet. (Itt ne beszéljünk a brazíliai történet megoldásáról, ahol egyszerűen átvágták a gordiuszi csomót azzal, hogy mindannyian összebútoroztak.) És igazából ez utóbbi a legizgalmasabb az egészben. Ha a tévedés gyorsan kiderül, akkor a megoldás nem kérdéses. De mi van akkor, ha az elcserélt gyerek akár hosszú évek óta él az „idegen” családban, és már szoros kötődés alakult ki a szülők és a gyerek között? Mi a jobb, visszarendezni a dolgokat úgy, ahogy a természet teremtette, vagy legyen úgy, ahogy a sors akarta?

Egyáltalán: hogyan fordulhat elő, hogy egy anya nem veszi észre, hogy nem a vér szerinti gyerekét tartja a kezében? A jászberényi eset kapcsán megjelent Népszabadság-cikkben egy kecskeméti kismama úgy nyilatkozott, hogy számára furcsa, ha valaki négy-öt nap együttlét és szoptatás után nem ismeri fel a gyerekét.

Ranschburg Jenő ellenben ezt mondta: „Isten őrizzen attól, hogy elítéljünk, netán minősítsünk bárkit, akivel anyaként ez a félreértés megtörténik.” Majd hozzátette: az anya-gyermek viszony, a mély lelki kötődés csak a közhiedelem szerint alakul ki rögtön a szülés után − a tudomány és a gyakorlat viszont azt mutatja, hogy az igazi egymásra találásra az anya esetében több napot, míg a csecsemőknél akár néhány hónapot is várni kell. Ranschburg Jenő elmesélte, hogy pályája során számos hasonló esettel találkozott. Előfordult, hogy maga az anyuka választotta ki a többi csecsemő közül − rosszul − a sajátjának hitt gyereket, amikor meg akarta őt mutatni a rokonoknak, s csak az azonosító név elolvasása után jött rá a tévedésre.

Bevallom, nagyobbik lányom születése után velem is előfordult, hogy egy idegen babát tett a csecsemős nővér az ágyamra az első szoptatáskor. Máig emlékszem, ahogy felsikítottam: „Ez nem az én gyerekem!!!” Mondjuk az is igaz, hogy a felismerést nagyban könnyítette, hogy az elcserélt újszülött már akkor citromszínű volt, arra pedig még a meglehetős pánikhelyzetben is pontosan emlékeztem az élettanelőadásokról, hogy az újszülöttkori fiziológiás sárgaság kialakulásához 1-2 nap kell, egy pár órás újszülött egyszerűen nem lehet annyira sárga. Mi lett volna, ha nem sárga? Nem tudom…

Kövesd a NőBlogot a Facebookon is!

Fotó: Flickr

Kulcsszavak:

-- Hirdetés -- -- --

Hozzászólások (1).

  • Ági

    |

    2012-ben én is más gyermekét kaptam a második nap délután a kezembe. Azonnal felpattantam, és mentem a nővérszobába, ahonnan még nem adták ki az én kisfiamat. A nővér elfehéredett, és azonnal nagyon ideges lett addig a pillanatig amíg ki nem derült, hogy az én kisfiam még nem került ki a nővérszobából.
    A furcsa az volt ebben a dologban, hogy amikor kiemelték a ,,hasamból”, és el akarták vinni a szokásos eljárás szerint az mondtam a barátomnak azonnal, hogy menjen vele. Mert az jutott az eszembe, hogy nem látom mi történik vele, és mi lesz, ha elcserélik. És lám két nap múlva…..
    Hogy melyik kórház volt? A nőgyógyászom nem érdemli meg, hogy őt is szégyenbe hozzam mások hibája miatt. Végig korrekt és alapos orvosom volt.

    Válasz

Nekem is van mondanivalóm

*